Papi arcélek  –  Tudomány helyett lelkipásztorkodás
(újságcikk a Keresztény Életben – 2004. szeptember 19-én)

Ötödik, legkisebb gyermekként látta meg a napvilágot 1971. január 12-én, Vácott. A munkás szülők fia Pencen nőtt föl, életének szerinte legnagyobb ajándéka a hívő család és a testvérei:
– Ez fontosabb a számomra, mintha gyermekkorunkban jólétben éltünk volna.
Az általános iskola hetedik osztályába járt, amikor megismerkedett a plébánosuk unokaöccsével, Barsi Balázs ferences szerzetessel, aki megkérdezte tőle, nem akarna-e egyházi iskolában továbbtanulni. Akart. És Barsi Balázs a “szárnyai” alá vette. Így lett az esztergomi ferences gimnázium diákja.
– Ő az, aki – Várszegi Asztrik mellett – sokat adott nekem. Isten felé terelt. Rajtuk kívül még sok olyan pappal megismerkedhettem, akik nagy  hatással voltak rám, például a káplán atyák általános iskolás éveim alatt.
A családban csupán egy pap-rokon volt, az édesapja révén – Varga Mihály, az Örökimádás-könyv szerzője. Az édesanyja közvetlenül a pappá szentelése előtt árulta el: mindig azért imádkozott, hogy a legkisebb fia pap legyen.
– Azelőtt nekem erről, egy szót sem szólt.
Noha, nagy hatással voltak rá a szerzetesek, s az általuk fenntartott középiskolában érettségizett, nem érzett igazán hivatást a szerzetesi életre.
– Persze, megfordult a fejemben, hogy szerzetes leszek. De nem volt vonzó a számomra a zárt, kolostori élet. Egyszerűen, nem tudtam magam elképzelni egy kolostorban. Emberek között szerettem volna élni, és Isten felé vezetni őket.
Bár a papságra szóló meghívást gyermekkora óta érezte, a végső elhatározás azonban csak az érettségi előtt született meg benne. Budapesten, a Központi Szemináriumban készült a jövőre. Az ötödik év végén megszerezte a bakkalaureátusi fokozatot.
– Főpásztorom, Keszthelyi Ferenc váci megyéspüspök szívesen felszentelt volna korábban is. Én viszont nem éreztem úgy, hogy készen állnék a szentelésre idő előtt. Ő azt akarta, hogy a szentelésem után tovább képezzem magam külföldön. Tudtam, hogy nem akarok elvont tudományos kérdésekkel foglalkozni. Ezért a diákonus-szentelés után köztes megoldásként egy évet Bécsben, a Pázmáneuzmban tölthettem, ahol nyelvtanulás mellett az egyetemen Újszövetséget tanultam és egy kicsit a keleti vallásokról is. Egyelőre én vagyok az utolsó „pázmánita” – de kék reverendát én már nem csináltattam.
A pappá szentelése után, 1995-ben, Nagykátára helyezték káplánnak. Két év töltött ott.
– Az volt a célom, hogy a plébánost segítsem a tervei megvalósításában. Tulajdonképpen, még nem is akartam önállóan dolgozni.
A salgótarjáni Etes községben volt az első önálló helye.
– A községben laktam, s onnan láttam el három plébániát, ami hat falut jelentett.
Itt kezdett el azon gondolkodni, hogy valójában mi is a lelkipásztor feladata a mindennapokban.
– Hogyan lehet a híveket a lelkiekben segíteni, hogy minél imádságosabbakká váljunk? Hogyan lehet ennyi települést ellátni? Marad-e idő a közösség építésére? Milyen példákat lehet találni a modern egyházszervezésről a múltban vagy jelenben? Hogyan lehetne minél több embert bevonni az egyházközségi életbe? Ezek a kérdések foglalkoztattak.
Az is kérdés volt persze, hogy egyáltalán, a sok misemondás mellett jut-e ideje más lelkipásztori munkára.
– A válasz természetesen benne van az Egyházi Törvénykönyvben: pontosan megmondja, hogy mennyi misét mondhat a pap. Ha ezt betartjuk, más dolgoknak is tudunk prioritást adni. Én egyébként úgy éreztem – noha szeretem a gyerekeket, és nagyon jól érzem magam közöttük -, hogy elsősorban a felnőttek felé kell fordulnom: minél több embert bevonni a közösség életébe, és feladatokkal bízni meg őket. Sok tervem volt és van. Eleinte azonban talán túl nagy léptekkel akartam haladni.
Érsekvadkertre egy évvel ezelőtt helyezte a püspöke. Ellátja Borsosberényt is, amelyhez még hozzátartozik Horpács és Pusztaberki. Kinevezett tagja az Egyházmegyei Papi Szenátusnak, és főreferens a Hitoktatási Bizottságban.
– Előző plébániámon két lelkipásztori kisegítőm volt. Akkor egy interjúban kiderült, hogy családalapításuk előtt foglalkoztak a papi hivatással is; talán egyszer diákónusokká is válnak.  Szerintem ez az Egyház jövője: egyre több kisegítő veszi át a lelkipásztori munka egyes részterületeit (remélem jelenlegi szolgálati helyemen is lesz még több segítségem).
Ef Nándor