Harminc év magyarul, együtt

Hogyan lehet 30 évet néhány mondatban elmesélni? Nem könnyű feladat. Hiszen ebben a három évtizedben
annyi történet, annyi munka, szeretet, hit, nevetés, könny és közös élmény gyűlt össze, hogy talán egy egész
könyv is kevés lenne hozzá. Most mégis megpróbáljuk néhány oldalba belesűríteni mindazt, ami számunkra ezt
a 30 évet jelenti.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy maréknyi ember, egy kicsiny magyar közösség Bajorország kellős
közepén, Augsburgban. Olyan emberek, akik úgy érezték, szeretnék megélni magyarságukat, és szeretnék
továbbadni gyermekeiknek nyelvünket, kultúránkat és történelmi hagyományainkat a hatalmas földrajzi
távolság ellenére is, itt, az úgynevezett „diaszpórában”. Nem igazán szeretem ezt a szót. Eredeti görög jelentése
ugyanis „szétszóródás”. Nos, a mi történetünk végére érve talán nyugodtan kijelenthetjük, hogy erre a magyar
közösségre ez a szó legfeljebb átvitt értelemben igaz. Mert 30 év áldozatos munkájának, kitartásának és
hitének köszönhetően ma már nem egyszerűen egy csoport vagyunk, amely együtt szeretné megélni
hagyományait. Ennél sokkal több lettünk.
Egy család.
Egy nagy, hangos, szerethető család. Olykor szívet melengetően bájos, néha kissé hedonista, időnként izgága és
(valljuk be őszintén) néha egészen kaotikus. De egy biztos: összetartunk!
A Szent Piroska Katolikus Óvoda és Iskola ma már közel 150 gyermeknek ad otthont: a legkisebbektől, a
Manócska csoport apróságaitól kezdve egészen a legnagyobbakig, a 10. osztályig. A gyermekek száma
folyamatosan növekszik, a legkisebbeknél pedig olykor már várólistával is számolnunk kell. Úgy tűnik, a magyar
nyelv és kultúra Augsburgban nemhogy nem kopik ki, hanem kifejezetten jó formában van! Mindez
természetesen nem történhetne meg azok nélkül, akik nap mint nap tesznek ezért a közösségért. Több mint 20
pedagógus és segítő, a Szent László Katolikus Misszió, az Augsburgi Montessori Óvoda vezetősége, valamint
(nem utolsósorban) Magyarország Müncheni Főkonzulátusa is hozzájárul ahhoz, hogy újra és újra
találkozhassunk, együtt tanulhassunk, ünnepelhessünk és egyszerűen csak örülhessünk egymásnak.
Ezért nem lehetünk eléggé hálásak!
Az elmúlt 30 évben gyermekeink már egészen kicsi koruktól kezdve ismerkedhetnek anyanyelvünkkel,
kultúránkkal és nemzeti értékeinkkel. A sokéves tanulást, fejlődést és kitartást pedig a 10. osztályban egy
magyar nyelvvizsga és a ballagás koronázza meg. Ez hatalmas büszkeség, és nemcsak a gyermekeknek, hanem
mindenkinek, aki éveken át kísérte őket ezen az úton. És valljuk be: ilyenkor egy-egy büszke könnycsepp is
könnyebben kicsordul, még akkor is, ha előtte azt mondtuk, hogy „én biztosan nem fogok sírni”.
De a hétköznapok ebben a közösségben természetesen nem csak a tanulásról szólnak. Fontos számunkra, hogy
együtt ünnepeljük nemzeti ünnepeinket, és hogy a gyermekek számára különleges élménnyé váljon a Mikulás,
a karácsony, a farsang vagy éppen az anyák napja. Mert mit ér a tudás, ha nincs hozzá közös élmény, nevetés,
éneklés és néha egy “kis” hangzavar?
Fontosnak tartjuk hitünk megélését is, amelyben a Katolikus Missziónak felbecsülhetetlen szerepe van.
Ugyanakkor a kezdetektől arra is tanítjuk gyermekeinket, hogy a magyarság megélése nemcsak nyelvről és
hagyományokról szól, hanem elfogadásról, feltétel nélküli szeretetről, egymás segítéséről és arról is, hogy jó
ügyek mellé álljunk. Legyen szó akár egy jótékonysági bazárról, akár egy apró segítségről, a lényeg ugyanaz:
adni jó.
A tanév egyik legnagyobb fénypontja pedig kétségkívül az év végi, ötnapos magyar tábor. Hosszú éveken
keresztül egy-egy izgalmas magyar városba költöztette a gyerekeket, legalábbis öt napra. Ez az öt nap pedig
rendszerint elég volt ahhoz, hogy új barátságok szülessenek, rengeteg élmény gyűljön össze, és a pedagógusok
néhány új ősz hajszállal gazdagodjanak.

Nap mint nap találkozunk olyan pozitív példákkal a gyermekek részéről, amelyek újra és újra megerősítenek
bennünket abban, hogy amit 30 évvel ezelőtt néhány lelkes ember elkezdett, annak ma is van értelme. Ez a
közösség biztonságot ad, befogad és elfogad, függetlenül attól, hogy mennyire különbözőek vagyunk.
Talán éppen ez a legnagyobb eredményünk. Hogy három évtized alatt egy maréknyi emberből egy nagy család
lettünk. Egy család, amely együtt tanul, együtt ünnepel, együtt nevet, néha együtt aggódik, időnként térdig
gázol a káoszban, de együtt van.
És hogy mi lett a mese vége? Nos, ezt még nem tudjuk. Hiszen ez a történet nem ér véget itt, csak lapozunk
egyet, és kezdődik a következő 30 év. Reméljük, ugyanennyi nevetéssel, szeretettel, közös élménnyel és persze
egy kis egészséges káosszal.
Isten éltesse a közösséget, a gyerekeket, a pedagógusokat, a szülőket és mindazokat, akik az elmúlt 30 évben
hozzátettek ehhez a történethez!
Boldog 30. évfordulót!

Raffai Brigi