A nap a tipikus szombati rohanásal kezdődött…gyors bevásárlás, főzés, takarítás, házi feladatok. Semmi különös, egy komoly adag szomorúságon kívül a legkisebbünk számára mert a magyar iskola átállt az online oktatásra, és legalább hasonló adag vegyes érzelmek a felnőttek számára, valamint tucatnyi kérdések és aggodalmak, hogy mit hoz majd a jövő a járvány második évében.
Estefelé azonban kezdett megnyugodni a hangulat, és a családunk az egyház meghívására összegyűlt, hogy Krisztus Király ünnepének előestéjén az Oltáriszentség előtt dicsérjük Urunkat. A szentmise 19:00 órakor kezdődött de a szülők és a gyerekek valamivel korábban összegyűltek. Már a templomba belépve megnyugtató melegséget éreztem a lelkemben, nem tudom eldönteni, hogy ez csak a tipikus érzés volt-e, amit az ember a templomba lépéskor érez, vagy a szülők és gyerekek által teremtett pozitív légkör miatt, vagy a magyar közösségen belüli lét egyszerű ténye, vagy mindezek miatt együtt. Nem telt bele sok idő, és meglepő módon kiderült, hogy a lányunknak lehetősége nyílt a többi gyerek mellett életében először ministrálni. Nagyon boldog volt, és én is nagyon örültem neki. Viszont a gondolatok újabb hullámvasútja járt a fejemben…mindent helyesen csinálni fog, minden rendben less?
Kezdődik a szentmise és belépnek a kis törpék, fehérbe öltözve, nagy türelemmel és örömmel Csibi Sándor plébános által támogatva. A következő órában elszakadtunk a mindennapi élet részleteitől, és megnyitottuk szívünket Jézus Krisztus előtt. A gyerekek piros szívecskéket helyeztek az oltárra, köszönetet mondva Jézus Krisztusnak azért, amit mindegyikük fontosnak tartott kis lelkének. Majd mindegyikük meggyújtott egy-egy gyertyát, melynek fénye minden bizonnyal felszállt az égbe, csak abból ítélve, hogy milyen gondosan helyezték el az oltáron. Az egyházi év vége családunkban három generáció számára nagy örömet, izgalmat és sok reményt hozott. Köszönjük a Szent László Magyar Katolikus Missziónak! (Schwartz család)